(Táltos)
Táltos vagy sámán?
Hazánkban sokan úgy vélik, hogy az ősi természeti hitvilág, melyet a nyugati és az orosz szakirodalomban sámánizmusnak neveznek, nem kapcsolható össze a magyarok között egykoron létezet táltoshittel.
Hazánkban sokan úgy vélik, hogy az ősi természeti hitvilág, melyet a nyugati és az orosz szakirodalomban sámánizmusnak neveznek, nem kapcsolható össze a magyarok között egykoron létezet táltoshittel.
Mivel
az utóbbi években rengeteg sok tévedés terjedt el közöttünk, nem árt
megmagyarázni, hogy kik is azok a „sámánok”. Cikkünk terjedelme nem
teszi lehetővé, hogy az egész táltos kérdéskörrel átfogóan
foglalkozzunk, de néhány fontos tényre szeretnénk felhívni a figyelmet.
A sámán szó eredete
A
hazai szakirodalomban Szentkatolnai Bálint Gábor egy terjedelmes
tanulmányban foglalkozott a mandzsuk ősi táltoshitével, abban
olvashatunk a sámán szó eredetéről. A közel harminc nyelven beszélő és
az ősi magyar hagyományokat jól ismerő székely kutató feltárta, hogy az
oroszok helytelenül használják a sámán szót, amely nem más, mint a
távol-keleti tunguz népek tudós táltosának elnevezése. Helyi
nyelvjárásban számánnak, vagyis tudónak, látónak nevezik, gyökében éppen
a magyar tud gyök található meg. Mivel az orosz kutatóknak nem volt
szavuk az ősi hitre, mivel nekik nem voltak táltosaik, az összes, türk
és mongol népeknél meglévő ősi hitre összefoglalóan kezdték alkalmazni
ezt a kifejezést.
Később az oroszoktól átvette a nyugati
szakirodalom is, hiszen náluk is ismeretlennek számított a szkíták és
hunok ősi hite. Hazánkban a 19. század közepétől a táltoshitet elemezték
a néprajzosok és történészek, majd csak az 1960-as évektől Diószegi
Vilmos kezdte el használni a nemzetközi sámán szót a táltos helyett,
ennek az volt az oka, hogy a román származású Mircea Elaide nyomán ezt a
kifejezés erjedt szét a tudományos szakirodalomban.
Kám, baksi és bű
A
tőlünk keletre élő és ősi hitvilágukat megőrző rokonnépek, a törökök és
a mongolok nemzeti nyelven írt munkájukban nem használják a sámán szót,
hanem helyette saját, ősi kifejezésüket használják. A mongolok például a
„bő, bű” szót találjuk összefoglaló névként, amely a magyar bű, bűbáj
szavunkkal áll rokonságban és arra utal, hogy a ma is virágzó tudó,
táltos emberek a legősibb mágikus varázslást végzik.
A törököknél a kám szó terjedt el, de
sok helyen használják a baksi szót is, mely mestert jelentett. Új keletű
a török és azerbajdzsán irodalomban felbukkanó tengrizmus kifejezés,
ezzel próbálják kiváltani a sámán szót. Ez ugyanis az oroszok
értelmezésében az őrjöngő, vad pogány papok nevével ért fel.
Különbség vagy egység?
A
hazai szakirodalomban a finnugristák erőltetik a sámán kifejezést, hogy
elfeledtessék táltosaink emlékét. Ehhez hozzájött még az oroszok táltos
ellenessége, akik tanulmányaikban sokszor rossz színben tűntették fel
az ősi hitvilág őrzőit. A politika is nagyban befolyásolta a kutatást,
hiszen előbb a cáriak által támogatott ortodox pópák, majd a bolsevik
időben a pártvezetés ki akarta irtani az ősi hit őrzőit, sok táltos a
Gulag táboraiban kötött ki.
(Sámán)
Természetesen, léteznek apró különbségek
a mai táltoshit gyakorlóik között, ami elsősorban a hatalmas távolságok
miatt alakultak ki. A legtöbb eleme lényegében ugyanaz. Éppen az a
bámulatos, hogy ősi hitünkből mennyi elemet meg tudtunk őrizni
keresztény köntösben, sőt még Szent László legendájában a legősibb
rétegek és hitvilági elemek köszönnek vissza. Népmeséinkben és
néphagyományunkban megtalálhatjuk az ősi szertartások emlékeit. A keleti
táltoshit segítségével rekonstruálható a régi magyar táltoshit
szertartásainak jó része.
Különbséget
nem sámán és táltos közé kell tenni, hiszen ugyanarról az ősi
hitvilágról van szó, melyet szkíta és hun őseink gyakoroltak, hanem a
beavatott személyek tudása és a szellemi segítők nagysága lehet eltérő.
Erre mutat rá például Otgoni Purev táltos kutató könyve, aki még
Diószegi Vilmost kísérte el Észak-Mongóliában. Szerinte Belső-Ázsia
szívében mindig is voltak olyan nagy tudású táltosok, akiken nem tudtak
győzni a buddhista lámák, ők túljártak az őket üldöző kommunisták eszén
is.
A hazai „táltos” oldalakon
található „információk” alapvető tévedéseken alapulnak. Ezeket olyanok
írták, akiknek fogalmuk sem volt a közép-vagy belső-ázsiai táltoshitről,
de nem túl járatosak a magyar hiedelemvilágban sem. A legelső ilyen
téveszme, hogy a táltos isteni ajándékként fogadja küldetését és örömmel
végzi, a sámán pedig menekül a feladat elől, csapásként fogja fel a
képességeit. Ez teljes képtelenség, hiszen keleti rokonainknál máig
léteznek egész táltos dinasztiák, ahol a gyerekek már beleszületnek a
régi hagyományokba, egészen kis koruktól részt vehetnek a táltos
szertartásokon és beavatásokon, még akkor is, ha később nem kapják meg
az égi jelet.
Az egyik mongóliai
táltos ismerősöm mesélte el, hogy ő már kiskorától kapott jeleket az
égtől, és fokozatosan készítették fel a reá váró feladatra. Ő örömmel
fogadta küldetését, hiszen ez nagy megtiszteltetést jelent. A
kiválasztás náluk is születéskor is megmutatkozik, ugyanúgy fölös ujjal
vagy foggal jönnek a világra, mint nálunk. A bők vagy a kámok
éppenséggel nem neurotikus emberek, ahogyan ezt a „táltos” honlapokon
állítják, hanem a közösség megbecsült tagjai, épeszű és józan életű
emberek, akik civilként tanárok, orvosok, pásztorok vagy éppen lámák,
emellett őrzik őseik hagyományait és segítenek a hozzájuk forduló
embereken.
Magyar népmesék
Néhány
jeles kutatónk- például Berze Nagy János vagy Solymossy Sándor -
rámutatott arra, hogy a magyar népmesékben régi táltos hagyományok
őrződtek meg, az ifjú kondás vagy szolgáló vándorútja leginkább a
beavatásig teljesítendő feladatokra emlékeztet bennünket. A többfejű
sárkányokkal való küzdelem a táltos révülése során legyőzendő kígyókat
jelképezi, amelyeket a táltos ruhájára ráerősítenek. A gyógyító
szertartásokon előkerül az ostor, ami termékenységi jelkép a magyar népi
gyógyászatban, de a jelképes újjászületést nemcsak a távoli Ázsiában,
hanem nálunk is gyakorolják. Az Égigérő fa a táltos beavatásra
emlékeztet bennünket, amikor is a próbára bocsátott fiatalnak fejszével
fel kell másznia az Égigérő fára, mely a Nap és a Hold tanyája.
Forrás: http://alfahir.hu
___________________________________________________________________________________
A sámán és a táltos:
(Táltos)
Először a sámánról! A kifejezés, egy tunguz nép saman=gyógyító
elnevezésének, a tudomány által szokásosan általánosító –és ez által
bizonyos értelemben nagyon romboló hatású– gyakorlata révén terjedt el.
Annyira, hogy ma már minden gyógyító, de már más minőséget is így
neveznek! Helytelenül! A népek, minden gyógyító embernek saját nevet
adtak (nálunk: füves, javas, tudó, táltos…stb.), ezt leönteni
generálszósszal, éppen azon gondolkodás fogja, akik ételeiket is így
teszik tönkre! Illetve nem is tudnak főzni, és sütni, de ez másik téma.
Nálunk, fokozatok vannak!
Első a tanuló fokozat, ez a garabonciás, ki nem véletlenül diák, és nem véletlenül férfi! Ő az Ikrek képviselete, többek közt ezért tud sárkányon lovagolni, mert az Ikrekben van a felszálló holdcsomópont, amit sárkányfejként is számontartunk.
A következő fokozat a Szűzben, a tudásszerzés helyén van, őt füvesasszony, füvesember, tudó, halottlátó, javas,…stb. neveken szerepelteti a hagyomány, ez a sámánnak is megfelelő szint, vagyis elsősorban ez a tulajdonság él tovább a mai sámánokban
A harmadik fokozat a táltosé, itt a tanulás helyett a tanítás a lényeg, bár még az is folyik egy magasabb síkon, de a korábbi minőségek megemelt fokozatait is itt kapjuk vissza. Tulajdonképpen ezért lehet összemosni őket, holott nem mindegy mivel állunk szemben. Na erről odébb még szólok!
Nálunk, fokozatok vannak!
Első a tanuló fokozat, ez a garabonciás, ki nem véletlenül diák, és nem véletlenül férfi! Ő az Ikrek képviselete, többek közt ezért tud sárkányon lovagolni, mert az Ikrekben van a felszálló holdcsomópont, amit sárkányfejként is számontartunk.
A következő fokozat a Szűzben, a tudásszerzés helyén van, őt füvesasszony, füvesember, tudó, halottlátó, javas,…stb. neveken szerepelteti a hagyomány, ez a sámánnak is megfelelő szint, vagyis elsősorban ez a tulajdonság él tovább a mai sámánokban
A harmadik fokozat a táltosé, itt a tanulás helyett a tanítás a lényeg, bár még az is folyik egy magasabb síkon, de a korábbi minőségek megemelt fokozatait is itt kapjuk vissza. Tulajdonképpen ezért lehet összemosni őket, holott nem mindegy mivel állunk szemben. Na erről odébb még szólok!
(Sámán)
A negyedik fokozat, a Halakban, a megváltói, a teljes és mindekiért
feltétel nélkül hozott áldozat (és nem messiási, egy és csak azon
közösség tagjainak kivételezett helyzetbe, hatalomra segítése) fokozat.
Itt minden egyesül, és isteni, teremtői szintre kerül. Itt már nincs
tanulás. Itt csak tanítás van. És minden tudás bölcsességgé válva segíti
azt! Az ún. ismereteknek nincs szerepe, mert nem az e világi dolgokkal
foglalkozik, csak az Isten Országa és az odajutás érdekli, abban segít!
Legmagasabb szintje a Jézus Krisztusi megjelenés, de Buddha, és a
próféták,…stb., szintén ide tartoznak.
A táltos és a sámán között még az is különbség, hogy amíg a sámán utazik, elmegy a betegségdémonnal megküzdeni,…stb., addig a táltos odahívja az erőket, a segítőket, de a betegség okozóit is. Márpedig ha én oda tudok rendelni valakit magamhoz, akkor én magasabb szinten vagyok, mint az, akinek oda kell mennie hozzá! Ez nem azt jelenti, hogy a sámánra nincs szükség, vagy hogy ő kevesebb! A táltos nem tud minden esetben ott lenni, ahol baj van. Ő, csak a súlyosabb esetekben lép közbe! Wass Albert Hagyaték című könyvében jól látszik, miről is van szó! És bár ő irodalmi köntösbe öltözteti, ám mégis az összegyűjtött hagyományanyagból dolgozik. Ott található az is, hogy mikor összegyűlnek egy alkalommal, több a sámán –ő már ezt a fogalmat használja–, mint a táltos.
Általánosnak mondható megegyezések.
Mindkét minőség esetén fontos a jellel születés, ám ez nem biztos, hogy az elvárásoknak megfelelő fizikai többlet csont kell legyen. Gondoljunk Csontváryra, kinek ez nevében volt, s rám, ki 6-7 éves korom közt kaptam azt! Más esetet nem ismerek, de bizonyosan nem egyediek ezek. Egyéb jelekkel én is rendelkeztem, de ez csak később lett világos számomra is! Mindkét minőség mutat közös működést, ám ez a technikai megegyezés önmagában nem azonosítja őket! Ez a révülésben való működés. Ilyet hagyományunk táltoskirályainkról is számon tart. A révedés is ide tartozik, ez az elgondolkodó állapot melynek nincs alvó jellege, ám mégis az ún. más tudatállapotú működés körébe tartozik. Ez legtöbbször észrevehetetlen, mert aki ebben van, egyszerre van mindkét síkon, a fizikain, és a szellemi-lelkin, teljes tudattal. Továbbá mindkét minőségben működés a gyógyítás, az utód betanítása, a múltba s a jövőbe fürkészés, a szellemvilággal való kommunikáció,…stb.
Ami csak a táltosok működésére vonatkozik.
Mint említettem, a tanítás, és minden ami az ősök kozmikus, és szakrális, működésével kapcsolatos emelt szintű tudás, hiszen ők a kapocs az előbbiek és a megváltói működés között. Ez az oka annak is, hogy amíg a sámánok többsége tudatmódosító szereket használ, és ide tartozik pl. a dob is, addig a táltosnak erre nincs szüksége! Ma elterjedt a táltosdobolás kifejezés, ami téves képzeteket kelt, és éppen az összemosást segíti elő. A táltosok nem doboltak! Soha, sehol nem maradt ennek közvetlen bizonyítéka. Három-négy közvetett momentumra alapozódik az egész.
A táltosparipa parazsat eszik, és ezt összefüggésbe hozzák azzal, hogy a sámán a dobját a parázs fölött feszíti. Helytelen! A táltos nem a paripáján utazik, a táltos maga a paripa! Ő viszi azt aki utazni akar, ráadásul nem is annyira az alsó világba, mint inkább felfelé, az égben repül, hegyek ormára ugrik, de ő maga mint minőség mozdulatlan! Erre számtalan utalás található a meséinkben.
Más motívumok is elválasztják a kétféle működést. Pl. a ló lehelete, vagy finom rúgása, orrával bökése támasztja fel a halott hőst, ki ettől hétszerte szebb, erősebb lesz!
Gyermekmondókánk, a síppal, dobbal nádihegedűvel való gyógyításról. Ám ott nem táltosról, hanem a sámánnak nevezhető minőségről szól a vers. Ráadásul török idők-beli témával, ami azt jelenti, annál az időnél, nem lehet korábbi, s a török népeknél e hangszerek mind együttesen adják a zenekart.
Némely vélekedés szerint a rosta, mint dob maradvány került megőrzésre. Való igaz, a rosta lehet bőrből, s ezért hasonlít a dobhoz formailag. Azonban, dobként nem használják, nem is lehetne, s mint a szitának neki is speciális szerepe van, átnéznek rajta a másik világba, illetve jósolnak vele, lásd rostaforgató asszony.
A dob kérdésköréhez tartozik Fehér Mátyás Jenő Inkvizíciós jegyzőkönyveinek gyógyítói, kiket ő is sámánnak nevez, s működésükben ahhoz is hasoníthatóak. Az ottani dobhasználat tehát nem minősíthető táltosi működésnek.
Ide tartozó még egy ún. vízöntő edény, melyet szintén dobot tartó táltosként emleget néhány kutató. Ám, mint erre Szelestey László ¬-tanártársam¬- is rámutatott ezen a „dobon” is lukak vannak, ezért nem dob! Pedig az alak kentaur, vagyis félig ló, félig ember. Itt az edény funkciójának megértése segítheti a kutatót. Ez ugyanis, szintén Szelestey László kutatásai nyomán derült ki. Az edény, és a többi hasonlóan vízöntő edénynek –aquamanilének– nevezett műtárgy nagyobbik fele, nem víz, vagy bor kitöltésére szolgált, de füstölőként működhetett. A füst, részint, mint áldozati füst, mint tisztító füst, részint, mint a másik világba utazó lélek megidézője, alkalmas a rostaszerű működtetésre, a másik világba való áttekintésre. Így a lyukak jogosak, és minő véletlen azon át jöhetett a füst, és természetesen a kentaur, mint a nyilas jegytulajdonság megjelenítője, éppen helyén van, mint tüzes jegy.
Belátható tehát, hogy a két fogalom összemosása helytelen. Az is helytelen, hogy sámánt mondjunk mindenre, ami annak látszik. Éppen a sokszínűség az, melyet segítenünk kell ismét elterjeszteni, mert a globalizmus ide is betette az ördögpatáját, ami egyébként kecskepata, s nem lóláb.
Végül, lényeges, hogy minden népnek van olyan minősége, melyet mi táltosnak nevezhetnénk, ám ott a lóval való ilyetén kapcsolat hiányzik. Természetesen, hiszen ők vagy nem nyilas jegyűek, vagy nincs olyan kapcsolatuk a lóval, mint nekünk, szkítautód népeknek, még akkor sem, ha a lovat, mint hátast egyébként ismerik.
A táltos és a sámán között még az is különbség, hogy amíg a sámán utazik, elmegy a betegségdémonnal megküzdeni,…stb., addig a táltos odahívja az erőket, a segítőket, de a betegség okozóit is. Márpedig ha én oda tudok rendelni valakit magamhoz, akkor én magasabb szinten vagyok, mint az, akinek oda kell mennie hozzá! Ez nem azt jelenti, hogy a sámánra nincs szükség, vagy hogy ő kevesebb! A táltos nem tud minden esetben ott lenni, ahol baj van. Ő, csak a súlyosabb esetekben lép közbe! Wass Albert Hagyaték című könyvében jól látszik, miről is van szó! És bár ő irodalmi köntösbe öltözteti, ám mégis az összegyűjtött hagyományanyagból dolgozik. Ott található az is, hogy mikor összegyűlnek egy alkalommal, több a sámán –ő már ezt a fogalmat használja–, mint a táltos.
Általánosnak mondható megegyezések.
Mindkét minőség esetén fontos a jellel születés, ám ez nem biztos, hogy az elvárásoknak megfelelő fizikai többlet csont kell legyen. Gondoljunk Csontváryra, kinek ez nevében volt, s rám, ki 6-7 éves korom közt kaptam azt! Más esetet nem ismerek, de bizonyosan nem egyediek ezek. Egyéb jelekkel én is rendelkeztem, de ez csak később lett világos számomra is! Mindkét minőség mutat közös működést, ám ez a technikai megegyezés önmagában nem azonosítja őket! Ez a révülésben való működés. Ilyet hagyományunk táltoskirályainkról is számon tart. A révedés is ide tartozik, ez az elgondolkodó állapot melynek nincs alvó jellege, ám mégis az ún. más tudatállapotú működés körébe tartozik. Ez legtöbbször észrevehetetlen, mert aki ebben van, egyszerre van mindkét síkon, a fizikain, és a szellemi-lelkin, teljes tudattal. Továbbá mindkét minőségben működés a gyógyítás, az utód betanítása, a múltba s a jövőbe fürkészés, a szellemvilággal való kommunikáció,…stb.
Ami csak a táltosok működésére vonatkozik.
Mint említettem, a tanítás, és minden ami az ősök kozmikus, és szakrális, működésével kapcsolatos emelt szintű tudás, hiszen ők a kapocs az előbbiek és a megváltói működés között. Ez az oka annak is, hogy amíg a sámánok többsége tudatmódosító szereket használ, és ide tartozik pl. a dob is, addig a táltosnak erre nincs szüksége! Ma elterjedt a táltosdobolás kifejezés, ami téves képzeteket kelt, és éppen az összemosást segíti elő. A táltosok nem doboltak! Soha, sehol nem maradt ennek közvetlen bizonyítéka. Három-négy közvetett momentumra alapozódik az egész.
A táltosparipa parazsat eszik, és ezt összefüggésbe hozzák azzal, hogy a sámán a dobját a parázs fölött feszíti. Helytelen! A táltos nem a paripáján utazik, a táltos maga a paripa! Ő viszi azt aki utazni akar, ráadásul nem is annyira az alsó világba, mint inkább felfelé, az égben repül, hegyek ormára ugrik, de ő maga mint minőség mozdulatlan! Erre számtalan utalás található a meséinkben.
Más motívumok is elválasztják a kétféle működést. Pl. a ló lehelete, vagy finom rúgása, orrával bökése támasztja fel a halott hőst, ki ettől hétszerte szebb, erősebb lesz!
Gyermekmondókánk, a síppal, dobbal nádihegedűvel való gyógyításról. Ám ott nem táltosról, hanem a sámánnak nevezhető minőségről szól a vers. Ráadásul török idők-beli témával, ami azt jelenti, annál az időnél, nem lehet korábbi, s a török népeknél e hangszerek mind együttesen adják a zenekart.
Némely vélekedés szerint a rosta, mint dob maradvány került megőrzésre. Való igaz, a rosta lehet bőrből, s ezért hasonlít a dobhoz formailag. Azonban, dobként nem használják, nem is lehetne, s mint a szitának neki is speciális szerepe van, átnéznek rajta a másik világba, illetve jósolnak vele, lásd rostaforgató asszony.
A dob kérdésköréhez tartozik Fehér Mátyás Jenő Inkvizíciós jegyzőkönyveinek gyógyítói, kiket ő is sámánnak nevez, s működésükben ahhoz is hasoníthatóak. Az ottani dobhasználat tehát nem minősíthető táltosi működésnek.
Ide tartozó még egy ún. vízöntő edény, melyet szintén dobot tartó táltosként emleget néhány kutató. Ám, mint erre Szelestey László ¬-tanártársam¬- is rámutatott ezen a „dobon” is lukak vannak, ezért nem dob! Pedig az alak kentaur, vagyis félig ló, félig ember. Itt az edény funkciójának megértése segítheti a kutatót. Ez ugyanis, szintén Szelestey László kutatásai nyomán derült ki. Az edény, és a többi hasonlóan vízöntő edénynek –aquamanilének– nevezett műtárgy nagyobbik fele, nem víz, vagy bor kitöltésére szolgált, de füstölőként működhetett. A füst, részint, mint áldozati füst, mint tisztító füst, részint, mint a másik világba utazó lélek megidézője, alkalmas a rostaszerű működtetésre, a másik világba való áttekintésre. Így a lyukak jogosak, és minő véletlen azon át jöhetett a füst, és természetesen a kentaur, mint a nyilas jegytulajdonság megjelenítője, éppen helyén van, mint tüzes jegy.
Belátható tehát, hogy a két fogalom összemosása helytelen. Az is helytelen, hogy sámánt mondjunk mindenre, ami annak látszik. Éppen a sokszínűség az, melyet segítenünk kell ismét elterjeszteni, mert a globalizmus ide is betette az ördögpatáját, ami egyébként kecskepata, s nem lóláb.
Végül, lényeges, hogy minden népnek van olyan minősége, melyet mi táltosnak nevezhetnénk, ám ott a lóval való ilyetén kapcsolat hiányzik. Természetesen, hiszen ők vagy nem nyilas jegyűek, vagy nincs olyan kapcsolatuk a lóval, mint nekünk, szkítautód népeknek, még akkor sem, ha a lovat, mint hátast egyébként ismerik.
(Sámán)
(Táltos)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése