Időben vagyunk.

Az írás készült: 2012. május 6. vasárnap Szerző: Olasz Sándor Mindenkinek, aki most él a világban éreznie kell, hogy valami változóban van, ez nem vitás. Még a legmaterialistább, legszkeptikusabb ember is a saját bőrén érzi ezt a változást, legfeljebb máshogy nevezi el abból a szögből, ahonnan ő tekint rá. Csakhogy magát ezt a folyamatot definiálni, ennek olyan jelentést adni, ami valóban közelebb visz minket ahhoz, hogy együtt tudjunk mozogni a változással nagyon nehéz, hiszen e téren nem nagyon vannak kapaszkodók, vagy amik vannak, bár igen tetszetősek, látványosak, figyelemfelkeltők, de veszélyesek: egy adott magasságban ugyanis, ha kiesnek a falból, nyakát szegheti, aki ebbe kapaszkodott. Hajlamos az ember arra, hogy ha valamit nem lát át, nem ért meg, akkor „kitalálja” az adott dolgot, majd ezt a kitalációt idővel tényként kezelje. Legjobb példák erre azok a filmek, irodalmi vagy egyéb művészeti alkotások, ahol az alkotó utólag kijelentette, a művének tulajdonított jelentés benne fel sem merült. Csakhogy addigra már a meg nem értett mű magyarázói annyira elhitték saját kitalált teóriájukat, hogy magával a mű alkotójával szállnak vitába mondván: lehet, hogy nem tudatosan, de mégiscsak azt akarta kifejezni, amit ők belemagyaráztak az alkotásba. Én azt gondolom, nagyjából így állunk a mostani változáshoz is: többféle magyarázat létezik arra, hogy pontosan mi is történik ma a világban, de én egyiket sem tudom teljesen elfogadni éppen azért, mert meggyőződésem, hogy ezek a magyarázatok a filmben szereplők következtetései, amik a maguk viszonyrendszerében helytállóak; de azt, hogy miről szól a film, értelemszerűen nem képesek elmesélni – csak a saját megélt történetükön keresztül, amit azonban a néző tud megfelelően értelmezni. Most a teljesség igénye nélkül megemlítenék pár divatos elméletet, s utána megmutatom az én magyarázatomból fakadó „szerszámos ládikámat”. Az egyik magyarázat a folyamatot pusztán gazdasági, politikai átrendeződésként kezeli, egyfajta olyan szükségszerű átalakulásként, ami az emberiség történelmében szinte mindennaposnak mondható, s ami csak azért tűnik most valami másnak, mert az információk a világ történéseiről egyidejűleg vannak jelen, s így egyben láthatóak. 2008 őszén vált nyilvánvalóvá mindenki számára, hogy globális méretű változás végpontjához érkeztünk (sokak szerint ez volt a kezdőpont), egy olyan pénzügyi válság jelezte ezt számunkra, ami a mai napig nem ért véget. Ennek ellenére több helyen olvastam időközben olyan utalásokat, amik azt sugallták, hogy a 2008-as folyamat véget ért, majd újra elkezdődött: mintha ez a válság akár egy napra is megoldódott volna, de a sugallat a lényeg: nincs itt semmi baj, semmi extra, semmi világrengető! Ez a szemléletmód számomra nagyon tetszetős, mert józan és logikus, csak az a baj, hogy ugyanolyan vakhiten alapul, mint az összes vallás, csak ezt „racionális szkepticizmusnak” nevezik. Vannak felkent papjai, és elég nagy és egyelőre büszke nyája. Ez a vallás abban hisz, hogy ez az egész világ, amiben élünk, a nappal, a földdel, az égen a csillagokkal, a technikai vívmányokkal alapjaiban állandó, mert eddig ezt tapasztaltuk meg és akkor ez így is lesz. Vannak ugyan változások a felszínen, de az, hogy a nap holnap is felkel, csak elméletileg kétséges, gyakorlatilag egy száz százalékra tehető bizonyosság. „Az élet megy tovább, az élet nem áll meg” – ez e vallás jelmondata, úgy is mondhatnám, miatyánkja. Azonban a dologgal jelen pillanatban az a bibi, hogy bár az élet valóban megy tovább – ezt én magam is vallom –, de nyilvánvalóan egy váltóhoz ért az a vonat, amire az egyes ember azt mondja: „az életem”. Elágazik a sínpálya, s aki olyan nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig a nap holnap is felkeljen az égen, s ez az egész filmbéli sztori tartsa meg a belső logikáját, e vallás híveként ezt meg is fogja tapasztalni, miközben a nap már régen nem kel igazából fel, hisz az nem is az, aminek ma innen a vászonról gondoljuk, ami voltaképpen egyáltalán nem akadálya annak, hogy egy bizonyos nézőpontból tényleg minden maradjon a régiben. Hiszen nem történik itt semmi, régen is volt ugyanennyi katasztrófa – e vallás hívei nem átallnak hosszú órákat szentelni ennek bizonyítására –, válság is volt, háború is, és lám, az élet megy tovább. Aki látta a Hatodik érzék vagy a Más világ című filmet tudja, hogy nagyjából mit jelent az, hogy valaki meghal, és ezt egész egyszerűen nem veszi észre. Van ilyen, ezt én is vallom, hiszen a különféle tudati síkok egymáson és nem egymás mellett vannak, az elrendezésük holografikus és nem lineáris. Tehát bizony elképzelhető egy olyan állapot – most a mi szempontunkból megfordítva mindezt –, hogy valaki benne marad egy világban, ami már réges-rég nincs is. És hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a film sosem ér véget, ennek egy történethordozó esetében nincs értelme, hiszen a Mátrix című film mindig is lesz. De a történet véget tud érni és időről időre véget is ér. Aki nem éli meg a történet végét, az csak az lehet, aki ott maradt a filmen Neoként vagy Trumanként, és nem is „érti”, hogy mit jelent a saját megélt filmbéli életére nézve az a kijelentés, hogy „ez a film”. Ha Truman kiszabadult a filmből, akkor itt van köztünk, a Jim Carrey által megformált figuráról ez azonban, azt hiszem, eddig még nem mondható el. Ő kiszabadult a filmbéli mátrixból a filmbéli valóságba – és ott maradt. Számára nem ért véget a film, mert nem érti meg egy történeten belül, mit jelent az, hogy a „történet vége”, hiszen ehhez a saját történetét kéne kívülről látnia, csakhogy épp ez nem megy neki. S el is érkeztünk a másik elmélethez, ami az előzőnek kistestvére: a változást az összeesküvés elméletekkel magyarázók táborához. Ez a magyarázat csak abban különbözik az előzőtől, hogy Truman a Truman Showból kiszabadulva egy politikai thriller díszletei közé lép, ahol titkosügynökökkel kell felvennie a harcot a világ megmentéséért. S ha én azt mondanám neki, hogy állj már meg, barátom, egy pillanatra, lihegd ki magad, higgadj le, és gondold végig: ez csak egy film! – akkor okos fejével biccent, s közli, bizonyára, de ne tartsam fel ilyen butaságokkal, mert neki azonnal le kell számolnia a sötét erőkkel. Nem érti meg, hogy mi a különbség az ő és az én felfogásom között, s ezért az én nézőpontomat is behúzva a film történetébe, az teljesen torzultan jelenik meg. Vagy én is titkosügynök vagyok, vagy csupán valaki, aki mondja a magáét, ami egyáltalán nem érdekes, mert semmit nem ad hozzá a politikai thrillerhez. Rengeteg embert beszippant most ez az erő, ez az elterelő hadművelet, s ez így van jól; én is ezt tenném rendezőként, ha valóban dicső véget terveznék katarzissal a színpadon vagy a vásznon: a látszólagost és a valódit bizony jól összekutyulnám, persze megtévesztésül elválasztva a „bizonyosan nemtől”, hiszen a katarzis mindig egyfajta meglepetéssel is szolgál. Tegnap olvastam a következőket: hamarosan eljön az ideje, amikor végre a világ megszabadul a gaz illuminátus elittől, és eljön a szabadság aranykora. Állítólagos letartóztatások utalnak erre. Kérek mindenkit, aki még velem tart, hogy álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül csak a legszűkebb ismerősi körünkben! A szomszédok, kollégák, rokonok, iskolatársak kis kupacában! Eltakarodik az embereket megmérgező, valóban gyakran illuminált elit, ez idáig rendben. És? Kérdem én, az ember, ez a gyarló, ösztöneitől vezérelt, bizonyos egyedeit tekintve inkább állatias tulajdonságokkal rendelkező létező ekkor élvén a szabadságával, nyomban felmagasztosulna? Soha többé nem venne értelmetlen kacatokat magának, mert erre pusztán az illumináltak kényszerítették. Mert ők nem egy emberi igényre adtak választ a hatalmukkal, hanem ők igényt teremtve eltorzították az alapjaiban csodálatos embert. Ugye, ezt senki sem gondolja komolyan? Maguk az emberek tették őket oda, ahol vannak, és a mai napig az emberek tartják őket ebben a helyzetben, mert nekik kell ez az erő ott, ahol van! Mint ahogy azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy ez a hirtelen rabságából felszabadult emberi lény a belső törvényeknek engedelmeskedve, mostantól ún. „közlekedési táblák”, rácsok, zárak, rendszabályok nélkül csodás békében élne egymással, s nem követelne magának azonnal egy újabb, később a fejére növő vezért, hisz a falka vezér nélkül szétesik. Van olyan ember ma a földön, aki komolyan gondolja, hogy a világ legnagyobb problémája ez az úgynevezett vezérkar, s aki nélkül az emberiség önmagában egy ma született bárány? Tényleg van olyan valóban e világban élő ember, aki elhiszi, az emberek az illumináltak nélkül úgy élnének, mint a kisangyalok? Nem bántana, nem verne át többet senki senkit, nem lenne az emberek zöme a teste lecsúszott rabja, megszűnne a zaj, a töméntelen állatkínzás, a természet pusztítása? Épp a minap láttam szomorúan, hogy egy köztér épp pompásan kinyílt gyönyörű barkafáját egy ránézésre teljesen kedves, hétköznapi párocska vadállat módjára csonkította szinte halálra, csakhogy pénzt csináljon még ebből is. Ez biztos az elit miatt van így? Egyáltalán a pénz mint rendszabályozó eszköz, nem véletlenül az ember alaptermészetének szükségszerű velejárója? Én még olyan kutyát, amelyik követeli a pórázt, nem láttam. Ha nem lenne elit, az emberek egy mozdulattal fegyelmezetté válnának, eldobnák az élvezeti cikkeket, amire a csúnya illuminátusok szoktatták rá őket, és nem a saját örömtelen lényük? Soha többet nem alakulnának lélekgyilkos, energiavámpír szekták, egyházak, nem lenne több bank, agybutító film és tévéműsor, megszűnnének a szellempusztító bulik, állatviadalok és maffiaháborúk, betörések, lopások és közlekedési balesetek, eltűnnének az egymást furkáló kollégák, szomszédok, az elhagyott csecsemők, a megvert és éhező gyerekek, a megcsalt szeretők; nem lenne több becstelenség és fösvénység, irigység és restség, rendetlenség és mocsok. Nem lenne több kóbor állat az utakon, megkínzott cicák, madarak, rovarok; minden gyerek azt tanulná otthon, hogy nem te vagy a középpont, és minden jópofa, az illumináltak befolyása révén liberálissá vált apuka rászólna a hangoskodó gyermekére még a gyerekelőadás alatt is, hiszen most már felmagasztosulva megérti: az előadót is megilleti ez a minimális tisztelet, s az, hogy ő megvette a belépőjegyet, még nem jogosítja fel arra, hogy mások szórakozását megzavarja. Soroljam még? Aki itt él a földön, pontosan tudja, hogyan viselkedik az ember. S aki nem így viselkedik, már pontosan tudja, hogy ahhoz, hogy ő e fölé emelkedjen, nem kellett lámpavasra akasztani három részeges politikust, netán gyógyszerfüggő celebet, mert a változást önmagában hozta létre akasztásos, letartóztatásos jelenetek és külső ellenségkép nélkül, a saját démonaival megharcolva. És akkor ő bizony nem a fenti módon él, neki nem kell sem stoptábla, sem buta törvénycikkelyek, hogy ne ártson senkinek, mert a törvény benne öltött testet. Aki megküzdött a démonaival ott bent, az határozottan vitális, egészséges, magabiztos, kedves és őszinte – és eszébe sem jut, hogy ennek valós megélésében őt pár zavaros tekintetű illuminátus meg tudná akadályozni. Ha e harc után valaki találkozik önmaga jobbik énjével – illuminátusok ide, illuminátusok oda –, nem fog többet félni, mert tudja, nincs mitől, hisz a valós ellenség legyőzetett. Van ennek a felelősségáthárító elméletnek egy vadabb bátyja, amikor azzal a magyarázattal próbálja az ember a saját faját erkölcsileg megvédeni, hogy azt állítja, egy másik, földönkívüli faj elitvezetése az, aki tudati manipulációval sakkban tartja az amúgy csodálatos embert. Itt már egy sci-fi thriller díszleteibe kerültünk, aminek az eszmei mondanivalója szerintem az, hogy bár ez az idegen faj sokkal intelligensebb az embernél, de a szíve az érző emberéhez képest kőből van. Magyarán gyarló az ember, de a szíve a helyén van ehhez a szívtelen elithez képest. Hát nem tudom, megint szerintem nézzünk körül a saját környezetünkben, ahol valószínűleg nem annunaki vezetők ütöttek tanyát. Kedvesek néha az emberek, nem vitás, próbálnak tényleg jobbá lenni, önmaguk fölé emelkedni, de sajnos a mindennapok talaján ez még azért elég bicegősen sikerül. Elég csak beülni az autóba és végigmenni Budapest utcáin, s ez a szép nagy szív valahogy szertefoszlik az ember szeme elől útközben. Amikor két kicsi gyerekkel, kiskutyával sétálgat az ember egy kellemes erdei sétányon, és a lefelé száguldozó, fekete kezeslábasba öltözött rovarsapkás bringások szabályszerűen lesodornak kutyát, gyereket az útról, én nem látom ezt a nagy szívet. Amikor a régi, nem épp hivalkodó autómat végigkaristolja feltehetően nem az annunaki elit a kulcsával, én nem látom ezt a vörösen dobogó szívet. Amikor a műemlékházakkal teli kisvároskám frissen felújított házait ellepik a graffitik, én nem látom ezt a szívet. De akkor sem látom, amikor a szeretetrezgő társaim nekem esnek, és vicsorgó kutyaként marnak ahol tudnak csak azért, mert valamit máshogy gondolok, mint ők és ezt megfogalmazom az állítólagos szólásszabadságára oly büszke világukban. Állatias viselkedésnek tartom az „én kutyám kölykének mindent szabad” szemléletmódot, valamint – bocsánat érte –, de a nagyon sokszor összezáró, másokat kirekesztő nagycsaládok olaszos maffiaszeretetét, ezt a nyájjellegű érzelmi védelmet – és ezt is sorolhatnám a végtelenségig. Persze vannak nagyon megható emberi pillanatok is, de ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket, elég sokszor kell csalódnunk a motivációt illetően. Mert akinek tényleg a helyén a szíve, az az embertársai durvaságától szenved leginkább, ezekhez képest egy láthatóan zavaros tekintetű politikus csak kedves, szőrös tengerimalac. Én legalábbis így látom, azaz épp fordítva, mint ahogy azt mondjuk aThey Live című film megmutatja: van pár, valóban embernek nem is igazán nevezhető csodás lény a földön, aki segíteni jött e fajnak egy minőségibb életet élni, s aki igencsak megszenvedi ezt a kis időt ebben a közegben. Egyáltalán nem gondolom, hogy ezt a világot és a most „átlagembernek” nevezett létezőt bármilyen földönkívüli faj tette ilyenné, vagy ha igen, akkor a probléma ismét meg van oldva: te ne légy ilyen, és szabad vagy. Hisz ha igaz az a teória, amit félig-meddig tán magam is vallok, egy csöppnyit azért életszerűbben elképzelve, hogy a félmajom megkapta egy földönkívüli faj genetikai kódját, és ebből lett az embernek nevezett hibrid, akkor ez a magasabb rendű faj csak szépet és jót plántálhatott a primitív, barbár félmajomba. S ekkor a lehetőség adott is az ember számára, hogy önmaga állatias természete fölé emelkedjen, hiszen ekkor minden magasabb rendű eszme, az emberre jellemző mély érzelemvilág is e fajtól származik, s nem lehet az ő számlájukra írni ezt a sok rémséget, nem? Vagy ez egy gonosz faj volt? Rendben, nézz meg egy csimpánzt a maga érzelemvilágával, kultúrájával, oltsd bele elméletben egy gonosz érzéketlen faj genetikai kódját, és tedd fel a kérdést: a sok szépséget és csodát, amit az ember létrehoz, ugyan melyik genetikai kód indukálja? A gonosz fajé? A majomé? Az egész teória egy, a saját logikájával önmagát kivágó bugyuta elmélet meglátásom szerint. Ez, és a másik összeesküvős elmélet még azt is állítja, hogy az úgymond elit emberei mérgeznek minket: vegyi csíkokkal, halálos vírusokkal törekednek az emberek kivégzésére. Félkába, alkoholista, identitászavaros zenészek, tévés műsorvezetők üzengetnek nekünk tudatosan ezt-azt, segítendő vagy épp megvezetendő minket. Most erre mit lehet mondani: aki ilyen agyalágyultságokban akar hinni, szíve joga, csakhogy ettől még semmi sem fog változni az életében. Mert megint ezzel nem mond ki mást, minthogy szörnyű külső erő hatása alatt áll, s az egyetlen, amit tehet, hogy utálkozik, fél, fegyverkezik, valami rémségre készül azzal áltatva magát, hogy segítséget tud nyújtani másoknak azzal, hogy „felnyitja a szemüket”. Figyelemelterelés a lényegről, semmi több. Zavaros elmélet egy cseppnyi igazsággal meghintve. Ráadásul ezek az úgynevezett „kontakták”, üzenetátadók annyi belső ellentmondásba keverednek az avatottabb szem számára, hogy már önmagukat teszik e buta komédiához méltón nevetségessé, ami elől egyre szánalmasabb színjátékokba kell menekülniük azt sugallva, ellentmondásos zagyvaságuk csupán veszélyeztetettségük, netán kiválasztottságuk eredménye. Csak a saját véleményemet hangoztatom nyilvánvalóan, de engem ezek eddig még nem igazán tudtak meggyőzni a maguk úgynevezett igazáról, ami nem jelenti azt, hogy mást sem. S látható is, hogy ezekben az elméletekben már megjelennek az erőteljes spirituális vonások is, ennek a Csillagok háborújához méltó galaktikus díszletnek megfelelően: Vénusztól a csillagközi flotta kapitányáig, szegény Márián és Jézuson át itt mindenféle erő, istenség, entitás és kozmikus hajóskapitány üzenget, ráadásul több szólamban, sokszor – persze tisztelet a kivételnek – teljesen ellentmondó, zagyva, s nyilvánvalóan az emberi logika által diktált üzeneteket, aminek a két legfőbb eleme az embernek kijáró éteri simi-simi, és az ellenségkép további esztelen táplálása. Földalatti bunkerek, katonai akciók, furcsa repterek, vatikáni sötét titkok: mind-mind biztos helytálló feltételezések a történeten belül, de megoldást továbbra sem nyújtanak annak, aki túl akarja élni a történet végét, s nem akarja megélni egy filmes dobozban, hogy ez a film mindig is volt és lesz, hanem új történetet akar folytatni más hordozóközegen. Ugyanis a mozi a mindenség, az az örök, s nem az egyes filmek. S akkor végezetül vetnék egy pillantást a fenti kést fenő bátyuska gyönyörű nővérére: ez az az elmélet, amelyik ezt az egész változást pusztán spirituális síkon szemléli. Épp tegnap hallgattam meg erről egy igen szép és szívhez szóló előadást. Csakhogy ez a magyarázat is sokszor a film sztorijából, annak valóságosságából indul ki, és bár a vásznon túlra veti tekintetét, de a történet logikáját alapul véve, ráadásul nagyon ritkán használva a valós teremtőerőt a változással történő harmonikus együttmozgást elősegítendő. Azt felejti el néha ez a szép nővér, hogy minden új dolog egy hiányból keletkezik. Minden: egy vers, egy rajz, egy étel, egy ház. Abból keletkezik, hogy van egy hiány, aminek az antagonistája maga a létrejött új dolog, a „mű”. A hiány az az alap, amire építkezni tudunk, a házat csak oda lehet építeni, ahol nincs ház, azaz a házhiány helyére. Ha egy tányért rakok az asztalra, akkor a tányér megjelenésének pillanatában az asztalon létrejön a tányérhiány, mert ez az a „hely”, ahová a tányért rakhatom. Másként megfogalmazva: ha van egy tányér az asztalon, az azért lehetséges, mert ezzel egy időben ugyanott van az asztalnak egy tányérhiánya is; ezt, ha elvesszük a tányért, azonnal meg is láthatjuk. Az egész fizikai illúzió a hiányokon alapul, a fűszálak közti fűhiány teremti a pázsitot, hiszen a fizikai forma egy olyan rendszer, melynek a határai épp a „nem rendszert” hozzák létre a rendszer körül. Minden zárt forma feltétele a zárt forma hiánya, azaz maga a tér, ahol a formát értelmezni tudom. S ez igaz az adott formán belül is, hiszen azt ugyanilyen van és nincs bináris rendszer alkotja. A hiány se nem rossz, se nem jó, de feszültség. Maga a hiány az egy erőteljes energia, ami a dolgokat összetartja és mozgásba lendíti, épp azért, mert lényegében az egész mindenség egyetlen minőség, és ennek részletezése, szétválasztása állandó feszültséget indukál. Ezt a legszemléletesebben a lufival lehet megmutatni, amit az tart feszültségben, azaz egyben, hogy a levegőt, ami egy, szétválasztom, és az összetartani igyekszik. Tehát ha én egy új minőséget szeretnék létrehozni akár magamban, akár a világban, ez hiány, feszültség nélkül nem kivitelezhető. S sokszor azt látom, ezek az elméletek épp ezt akarják valahogy kikerülni, abban a tévképzetben létezve, hogy az, ami jó, az erőtlen. Az az ember, aki bambán, bárgyún mosolyog a világra azt mantrázgatva, hogy minden úgy szép és jó, ahogy van, az semmi újat nem fog létrehozni magában, mert a lufit csak ernyedten lengeti, nem feszíti ki a gumit, mert rossznak ítéli meg a feszültséget. Épp ezért vagyok alapvetően a konstruktív tagadás híve, mert azt tapasztaltam meg, ez a leghatékonyabb motor. Volt idő, amikor magam is úgy véltem, hogyha csak a szépre és jóra gondolok, akkor velem is csak szép és jó történik, ami bizonyos értelemben így is van, csakhogy ez az állapot hasonlatos ahhoz, amikor az ember leállítja a motorcsónakot és kellemesen ringatózik a vízen, sütteti a napon a hasát élvezve, hogy a folyó sodrása viszi, amerre neki jólesik. Csakhogy amikor „idő van”, akkor nem lehet leállított motorral lebegni a vízen, és a motor bizony hullámokat gerjeszt, hangos és büdös. Ez a természete. Az erő szimbóluma nem a rózsaszín plüssnyúl, hiszen a változás egy hihetetlenül erőteljes folyamat, s ott bizony nincs rózsaszín nyugalom. Szinte másról sem szól ez a blog, mint annak az ilyen-olyan bemutatásától, hogy ha én egy magasabb síkra szeretnék lépni, mint ahol vagyok, el kell tolnom magamat a talajtól, amin állok. S ezt sokan valami rossz dolognak tekintik, s erre mondtam azt szintén többször: tudom, hogy az, amit csinálok, csúnyának tűnhet, mert azt a közeget rugdosom, amiben vagyok. Azonban nekem az a célom, hogy kihúzódzkodjam a medence szélére, felnyomjam magam és kiüljek, talán majd visszalógatva a vízbe a lábam, s ez anélkül, hogy ne rúgjak párat a vízben, nem megy. Ezt próbáltam meg a magam módján pár cikkel lejjebb megmutatni: azzal, hogy ha simogatom a vizet, s azt mondogatom, de hisz ez olyan finom, selymes, lágy és kellemes, igazán jót teszek magamnak, amennyiben még szeretnék benne ázni egy darabig, de igen rosszat teszek, ha az a célom, hogy kiüljek megszárítkozni a napra. Aki erre a közegre, világra azt mondja, hogy csodálatos, még nem hűlt le eléggé, ahogy gyerekkorunkban mondták, még nem „lila a szája”, ami valószínűleg egyet jelent azzal, hogy bár sokkal kedvesebb fürdőzőként, mint az egymást a víz alá nyomó társaik, de a medencében marad strandzárás után is. S miután én már utaltam régebben arra, hogy kiürítettem és ezzel felújítottam a konyhámat, illetve azt gondolom, hogy sikerült átlépnem egy tudati kapun, átjárón, most megmutatnék pár olyan konkrét dolgot, ami már nem arról szól, hogy mit nem, hanem végre arról, hogy mit igen, és azt hogyan – persze a tagadást nem mellőzve, anélkül ugyanis ez továbbra is lehetetlen számomra, valamint erőteljesen kiemelve, ez csak az én egyéni véleményem: csak azt írom le, hogy én mit mondogatok magamnak a belső munkám során. Kezdjük azzal, ami a legizgalmasabb, s ez a 2012-es dátum. Nem vagyok se próféta, se jós, ám pár dolgot látok egy adott módon, s ezt mint egyéni véleményt szívesen megosztom. Azt gondolom, semmiféle III. világháború nem fog kitörni, egyrészt, mert már rég kitört, másrészt, mert a történelem bár ismétli önmagát, ám ugyanakkor variálja is a fő motívumokat. Semmiféle atomháborútól tehát nem kell tartani, a magam forrásától is így tudom, és minden ezt támasztja alá: ennek a mai világban éppúgy nincs értelme, mint lúdtollal írni. Aki látja, hogy a III. világháború jó négy éve már zajlik, az pontosan tudja is, hogy ez se nem stratégiai, se nem technikai, hanem ideológiai csata, ahol nem a tested van végveszélyben, hanem a lelked. De az nagyon. A légvédelmi szirénák nem arra figyelmeztetnek, hogy vigyázz, bombatalálat érhet, hanem arra, hogy vigyázz, eltérítenek, megtévesztenek, és nem fogsz kilépni az illúziók világából! S most nem pincébe kell lerohanni menedékért, hanem a lényed legmélyére, s apáink, fiaink és most már asszonyaink, lányaink sem a fronton küzdenek, hanem hatalmas monitorok előtt ülve. Rengeteg már az elveszett lélek mindkét oldalon, ezt próbáltam megmutatni a fentiekben, azokról nem is beszélve, akiket már a háború legelején letarolt a tévé-rádió-nyomtatott sajtó alapú fogyasztói társadalom sorozattüze. Nos, én azt gondolom, ez a világháború ér véget 2012-ben, mégpedig úgy, hogy a sín elágazik, s a kék vonat balra megy, a piros meg jobbra – csakhogy a kamera, amin keresztül a tudat nézi önmagát, a piros vonatra van felszerelve. S ettől még a kék vonat is fut tovább egy fraktál alsó elemeként, pont úgy, ahogy az óvodás lényed is létezik, hiszen anélkül te sem léteznél, jóllehet ezt az „akkori ént” nem tudod önállóan, a maga tiszta formájában megélni már, csupáncsak a mostani lényeddel együtt. Akik elvéreztek a csatában, már csak egy magasabb tudati egységben létezhetnek önálló tudat nélkül, hisz épp ennek lehetőségét vesztették el a háborúban a bombatámadások során. S ebből következik a számomra legérdekesebb felfedezés, hogy úgy lesz úgynevezett világvége, hogy közben nem lesz. A kettő együtt manifesztálódik. Ugyanis a piros vonat szép lassan elhagyja ezt az állomást, a váltón áthaladva jobbra kanyarodik, és egyetlenegy változás lesz, amit az „én” megtapasztalhat: más lesz a táj. Ugyanúgy egy vonatfülkében fog ülni, mint eddig, magyarán ekkor már nem az „én” változik át (mert ezt még az állomás előtt elvégezte), hanem a közeg. Ezért mondjuk, hogy most nem kell meghalni, bekövetkezik a tudat halála a mostani életen belül: meghalni és újjászületni, ez konkrétan most történik számos emberrel ebben az álomban. Sokan tiltakoznak ez ellen, de az én világnézetem alapján ebben sem ellentmondás, sem pedig lebegő miszticizmus nincs, hanem abból teljesen logikusan kikövetkeztethető tény. A halál amúgy is olyan fura dolog: sosem éled meg halálként, az csak álomepizód-váltás, de miután Te, az álmodó nem ébredsz fel közben, egy kis álomnélküli állapotot szinte azonnal követ az újabb álomfázis, s a köztes időt szinte nem is érzékeled, mert a tudatod nem váltott szintet. A halottak nagy része tényleg nem tudja, hogy meghalt, csak annyit tud, hogy nem tud valamit, amit mintha valaha tudott volna. Határozottan érzem ezt afféle megfoghatatlan emlékként, elég vacak érzés, pont olyan, mint amikor nem jut eszedbe egy név, csak most valahogy te magad nem jutsz eszedbe önmagadnak – s ekkor zavarodban „visszajössz” az álomba. Ha a halál után bármit jobban tudnál, mint életedben, akkor az azt jelentené: felébredtél az álomból – csakhogy az már nem halál, mert az ébredő nem élheti meg az álomalak halálát, ez lehetetlenség, mivel a két tudat egy. Vagy itt van, vagy ott: ha felébredsz, nem halhatsz meg. Ennyi ennek a logikája. Azt, hogy én meghalok, nem tudom most sehogy sem értelmezni, mert tudom, az énem már annyira nem ragaszkodik ehhez a közeghez, azaz annyira nem kell neki ez a díszlet ahhoz, hogy megtartsa önmagát, hogy amint elszakad a zsinór, azonnal a helyére repül a tudatom, de ez nem halál, mert mire ez megtörténik, én már rég ott leszek és nem itt. Mire levetem ezt a testet, ezt a nehéz posztókabátot, én már addigra rég nem leszek abban benne, mert kemény munkával kibújtam belőle és panyókára vetettem, netán már a karomra terítettem. S csak lerakom egy székre, ha eljön az idő, ám ekkorra már nem élek meg semmiféle úgynevezett tudati változást, maradok az, aki a kabáttal a kezemben voltam. S ez azért nem evidencia, mert nagyon-nagyon sok ember egyáltalán nem képes önmagát meghatározni, nemhogy e közeg nélkül, de van, aki már áram nélkül is bajba kerülne e téren. (Nem biztos, hogy most ezzel tisztában van, de csak azért, mert most még van áram. Meg lesz ennek is a maga jelenete a filmben, jeleztem már és miután ez a jelenet bele van írva a darabba, nem is marad el.) Az ilyen ember számára természetesen van továbbra is halál – persze a film történetéből kiindulva. Azonban ha ez így van, mármint, hogy most nem lesz úgynevezett halál, ennek van egy sajnálatos következménye, mégpedig az, hogy az átmenet egy darabig valami irgalmatlanul lassan megélhető az álomalak szempontjából nézve, bár a folyamat persze önmagához mérten folyamatosan gyorsul, hisz maga az ébredés az csak egy pillanat lesz. Ez most a félálom állapota. És 2012-ben a tudat felébred, az átlépés befejeződik, az álom véget ér. Még egy darabig nagyon erőteljesen jelen lesz a történet, az összes szereplő még sokáig „élni” fog, a helyszínek, az események valósága megmarad, de már az álmodó tudatában tudatosan. Hogy ez mit jelent erre a fizikai világra nézve, most eléggé megfoghatatlan: én azt gondolom, hogy a dolog úgy fog festeni, mintha a világ kettévált volna, és ezen a mostani világon lesz egy új világ, ami mint egy dimenziókitüremkedés jelenik meg. Pontosan úgy, mintha egy sík rajzra rávetítenéd ugyanannak a rajznak térbeli holografikus képét. S ekkor a sík rajz a térbeli formák alapjává válik. Lesz még a régi világ, ahol minden ugyanúgy történik, mint eddig, csak már egy alacsonyabb szinten, mert a szemlélő tudat ezt egy olyan pontból nézi, ahonnan már pontosan tudja, ez mind valójában benne zajlik, s idővel a régi világ elemei számára ő nem is lesz érzékelhető – és ekkor szép lassan átléphet egy másik anyagi valóságba, amit meg fog előzni pár nap amolyan tudati sötétség. Ez annyira természetes dolog lesz, hogy semmi gondot nem okoz majd, az öntudatod nem veszted, nem veszítheted el, de utólag azt fogod érezni, kiesett az átmenet egy része. Amikor benne vagy, nem fogod tudni, mi történik, utólag azonban érteni fogsz mindent, csak a pontos részletekre nem fogsz emlékezni. Most is ez a helyzet, de ez még intenzívebb lesz, amolyan Seduxen-élmény, aminek lesz pár valóban kieső pillanata. Végig tudatodnál leszel, de utólag hiányos lesz a kép: hogyan is kerültél pontosan ide onnan? Idő és térugrás, pont mint valami tudatmódosító drognál. Minden lépést a jelenben tiszta, megélt tudat kísér, később aztán mégis törheti az ember a fejét: mi történt a sok hiátus alatt. Sok meglepő és váratlan dolog fog bekövetkezni, de végig egy folyamatba ágyazva, úgyhogy nem érdemes semmi nagyon extra eseményre számítani – ennek ellenére hajmeresztő kalandokra kell felkészülni. S ezt a folyamatot a következőkkel lehet segíteni, könnyebbé tenni az én tapasztalataim szerint: először is el kell választani magunkat érzékileg a testünktől úgy, hogy nem engedjük többet – ahogy én fogalmazok magamban – „cumizni a kisbabát”. Szilárd táplálékra kezdjük átszoktatni, persze csak finoman, fokozatosan. Ha bármilyen szenvedéllyel élsz, legyen az fizikai, netán lelki, kezdd el nagyon lassan és fokozatosan, nem nekifeszülve elengedni ezeket! Csak akkor gyújts rá, ha nagyon muszáj, s közben értesd meg a kisbabával magadban, hogy erre már tényleg nincs szüksége. Nem szabad semmiről „leszokni”, csak elhagyni az adott dolgot, mint amikor kiesik a koszos zsebkendő a zsebedből a séta során. Nem szabad állandóan enni-inni, ez egy elég lehúzó, s elsőre talán ártalmatlannak tűnő erő. Táplálkozni persze kell, lehetőleg könnyű ételeket, de ez már nem lehet önálló örömforrás, ami nem jelenti azt, hogy ne együnk kulturáltan, élvezettel, csak legyünk e téren óvatosak! Nem véletlenül lett most hirtelen ilyen irgalmatlan divat a gasztrománia, ez egy elég veszélytelennek tűnő, felpántlikázott halálos fegyver a lelkek csatájában a vásznon. S ugyanez vonatkozik az ún. élvezeti cikkekre is, ez csapda, mindenki tudja, de azt már kevésbé, hogy az összes agyonpropagált, a testet előtérbe helyező dolog ugyanilyen ártalmas, mint például a divat. Csak egy példa a sok közül: a sportnak nevezett újkori szenvedélybetegség is csapda. Világéletemben sportoltam, persze kipróbáltam divatsportokat is, s épp ezért tudom, mi a különbség az igazi, a lélek igényeit kiszolgáló testedzés és a ragacsos lehúzó testimádó divathóbortok között. Karatéztam hosszú évekig, ami elsősorban a lelkemet erősítette meg, a testem ereje csak amolyan melléktermék volt, s jártam aerobicra is, ahol a lelkem éhezett, szenvedett s sorvadozott. Ahhoz, hogy te mindennap mozogj, nem kell se edzőterem, se személyi edző, se semmi: nézz körül a természetben, erre normális életvitel mellett semmi szükség. A test egy eszköz, s nem pedig cél. Nem törhet ki a ceruzánk hegye amíg írunk vele, de öncélúan farigcsálni nem ajánlatos. Nem szabad bedőlni annak a propagandának sem, ami azt hirdeti: neked jár a jólét, a boldogság, és csak azért vagy a földön, hogy élvezd a léted minden percét! Én azt gondolom, a jólétért, a szabadságért, a boldogságért meg kell önmagunkban dolgozni, ezeket sem kint kell megvalósítanunk elsősorban, hanem bent, mert így tudjuk magunkkal vinni. Az élet nem feltétlenül attól szép, hogy könnyű, mint ahogy a legveretesebb irodalom is sokszor ezerszer több gyönyörűséget ad az olvasójának, mint egy lingyi-langyi kis lektűr. Én azt vallom, azért vagyok itt, hogy tökéletesre csiszoljam a lényem, s nem azért, hogy végigbulizzam az életem, ami nem jelenti azt, hogy összeszorított foggal, fancsali pofával járkálok a világban, sőt: épp a „feladatom” tudatában tudom még a legkomolyabb drámákat is viszonylag derűsen fogadni. Szép a világ, bár meggyőződésem, hogy van ennél szebb világ is, klassz az élet, nem vitás, nagyon jó dolog egy nagyot kirándulni gyerekkel és kutyussal, biciklizni a folyóparton, majd egy nagyot úszni, jó filmeket nézni, csodás dolog könyveket olvasni, megenni egy finom ebédet, nagyokat nevetni a barátokkal, együtt zenélni, énekelni: de ha megértette az ember, mi a dolga, ez mind háttérbe szorul, megmarad, de már nem lesz cél. Mint mikor egy ruha valóban a hideg ellen szolgál, mert mínusz 20 fok van, s azonnal háttérbe szorul a divat, ami még egyszer mondom, nem zárja ki, hogy a meleg ruha csinos is legyen, de ha netán nem az, attól még nagyon örülünk neki, hogy van egyáltalán. Semmiféle pletykába nem szabad belemenni, soha. Pletykának számít a bulvár hírek olvasgatása, a közéleti személyek ügyes-bajos dolgain való csámcsogás, minden személyeskedő eszmecsere, azaz minden olyan tett, ami valakinek az életében történő vájkálást jelenti, még akkor is, ha látszólag ő maga szólít fel erre azzal, hogy az életét kirakatba teszi. Csapda, energetikailag több szintet le lehet esni általa. (Személy szerint mindenkit óva intenék a közösségi oldalakon való részvételtől is, majd idővel egyre többen rájönnek arra is, miért.) Az úgynevezett „napi politizálás” is pletykának minősül a szememben, elég egy-két ilyen hírt elolvasni jobbról-balról, s azonnal érthető lesz, miért. Én kerülök minden ilyen beszélgetést, vitát, rég nem érdekel már ugyanis ez az egész zoknibábszínház, és határozottan érzem, milyen felemelő, amikor ezt a csámcsogást végleg elengedi az ember. S ez persze egyáltalán nem jelent tájékozatlanságot, hisz megnézem a látványkonyha kínálatát, csak már nem veszem be a kiállított ételeket, mert nem rágcsálok mócsingot. S ugyanez fordítva: érdemes megpróbálni a lehető legészrevétlenebbül élni – csak a lelki próba kedvéért. Csendesnek, figyelmesnek lenni, alapvetően inkább hallgatni, mint beszélni, nem nyüzsögni, fontoskodni, állandóan telefonálni, csetelni, azaz folyamatosan hírt adni önmagunkról. Meggyőződésem, hogy a környezetemben élők egy része azt sem tudja már, hogy létezem, és nem azért, mert maga a lényem jelentéktelen, netán sivár és unalmas, mert nem az, csakhogy épp a karizmám okán nincs szükségem látványos gesztusokra ahhoz, hogy azt érezzem, élek. Én akkor is vagyok, ha a létemről senki se tud: van egy elvem, miszerint csak az a fontos az életemben, csak az igaz, amit egy lakatlan szigeten is ugyanúgy tennék, mint itt az élet színpadán. Ha a lakatlan szigeten nem ennék késsel-villával, akkor ez nem vált a lényemmé. Ha nem írogatnék a pálmafáknak vagy a makimajomnak a szigeten, akkor csak a közönségért teszem, amit teszek, és nem érdemes most sem írnom – és így tovább. Ez a módszer segít lehántani az emberről a felesleges pózokat, hogy még véletlenül se szerepelje végig az életét rossz ripacsként. Őszintén, igaz szívvel, finoman, kedvesen, csendesen, de kritikusan, energikusan, fegyelmezetten és vidáman – valahogy így élem az életem. Annak, aki tényleg fel akar innen emelkedni, nem szabad többet egy másik ember előtt lehasalnia: nagyon nagy hibát követ el, aki bárki emberfiát ajnároz. S persze az is, aki eltűri, hogy csodálják. Néha előfordul ilyesmi, velem is megtörtént, hogy valaki tényleg csupa szeretetből, tiszteletből önmaga fölé emelt, de azonnal elutasítottam a gesztust, jelezvén: nekem nem lehet képletesen sem kezet csókolni, nem tűröm el. Csapda minden olyan információ, tett, mű, ahol az átadót valami kétes dicsfény övez, ahol rajongók, érezhetően elvárt ajnározók jelennek meg: ez vonatkozik az élet minden területére a sporttól, a művészeten, politikán át, a spirituális életig. Azt gondolom, hogy aki nem akarja, azt nem rajongják körül, mert olyan légkört alakít ki, ami ezt eleve megakadályozza. Van pár ilyen személyiség a világban, érdemes egy kis összehasonlítást végezni mondjuk a sport területén, az eléggé semleges terepnek látszik e téren – elsőre. Aki ünnepelteti magát (még az is, aki jó szociálpszichológiai érzékkel úgy ünnepelteti magát, hogy közben azt mondogatja: ugyan, engem nem kell ünnepelni, én egy senki vagyok; de azért csak begyűjti időről-időre a számára hasznos, ellopott energiákat) az olyan, mint a fagyöngy vagy a folyondár: azok energiájából táplálkozik, akiket megköt. S csak azokat a lelkeket tudja így csapdába ejteni, akik még mindig nem bírnak meglenni anélkül, hogy valaki előtt ne hajlongjanak. S ezzel nem azt mondom, hogy ne tiszteljük egymást, sőt! No de aki eltűri, hogy leboruljak előtte, már el is veszítette a szememben az okot a képletes leborulásra. Egy egyenes kézfogás sokkal többet jelent számomra a lábcsókolgatásnál. Egy tudatos létezőnek, aki már nem a falka tagja, nem kell vezér, nem kell senki, hisz elég ő önmagának. Inkább légy a magad pásztora, mert így csak magadat okolhatod, ha eltévedsz, és hidd el, az ezerszer jobb érzés, mintha azért kéne magadat okolni, mert tekintélyelvűn másra hallgattál. Bárki bármit mond, még ha okosnak is tűnik, te csak a gondolatát fogadd vagy taszítsd el, az embert soha: ugyanis halvány gőzöd sincs vele kapcsolatban semmiről, semmi mást nem tudsz róla, csak annyit, hogy ő ezt vagy azt gondolja. És pont. Nézd meg a gondolatot, hántsd le róla az embert, s ha ez valamiért nem megy, hagyd inkább a gondolatot is az út szélén, de sose cipelj magaddal kétes alakokat a saját utadon! Aki azt várja, hogy te „vitázz vele” egy ideológiai háború kellős közepén ideológiáról, az energiádat akarja, és épp ezért ne add neki! Én mindenesetre ezt tanácsolom magamnak, és nem is vesztek energiát azzal, hogy a máséra szorulok. Azonban keress magadnak lehetőleg azok közül, akivel legalább egyszer személyesen is találkozhattál, egy példát: meg kell ugyanis találni egy konkrét energia formáját a földön ahhoz, hogy aztán valóban felfedezhesd ennek forrását, s nehogy a legvégén a játéknak az utolsó próbájánál elbukj! Ennek első lépéseként határozd meg magad, a lényed legmagasabb állapotának jellemzőit! Akár írd le egy papírra. S ha ezzel megvagy, keress valakit, aki épp ilyen, neki nem is kell tudnia, hogy létezel, de muszáj magadat látni egy pillanatra kívülről is! Lehetőleg legyen veled azonos nemű, és ha lehet, azonos korú: meg fogod találni, mert az, hogy meglátod benne magadat egyidejű folyamat, magyarán akkor fogod fel, mi benned a legcsodálatosabb kincs, ha meglátod ezt valakiben kint, s akkor láthatod ezt meg kint, ha feltárod bent. Ez egy nagyon jó trükk, hogy megszeresd magad valóban, hisz tudod, milyen nagyon tudod utálni is magad a másikban, amikor megmutatja neked, milyen vagy, amikor lent vagy a pincében. Most azonban keresd meg a világban a jobbik éned hasonmását, nézd meg, s ha azt érzed, hát valami elképesztő, hogy ő mennyire gyönyörű, azonnal engedd is el az illetőt, csak a képét őrizd meg és tekints most már ezzel a szemmel magadra: fent fog ugyanis tartani pusztán ez a kép, és már nem enged leesni. Légy fegyelmezett, keresd meg magadban még azokat a pontokat, ahol megtéveszthető, eltántorítható, hazugságra hajlamos, gyenge, netán gyáva vagy! Ebben az érzelmek segítenek a legtöbbet: én magamon úgy mérem le, hol kell erősítenem még magam, hogy figyelek arra, milyen helyzetek okoznak erőteljesen rossz érzéseket bennem. S most már határozottan nekimegyek ezeknek a helyzeteknek, de csak és kizárólag addig a pontig, amíg át nem török egy bennem lévő gátat, és ekkor az egész szituációt egy mozdulattal elengedem, ugyanis nem szabad bennük ragadni, még gondolatban sem. Kicsit harcosabb lettem ennek köszönhetően, mint amilyen lenni szeretnék, de megértettem, hogy önmagammal harcolok önmagam felemeléséért, most nem finnyáskodhatok, csak mert egy-egy nemes küzdelem során begyűjtök, netán okozok pár kék-zöld foltot. Soha a légynek nem ártanék, tisztelek minden létezőt: a dicső harcban nem kevésbé, mint a közös bemelegítés során. Mert bár azt mondtam, háború van, mégpedig világméretű háború, de egy pillanatig sem feledkezem meg arról, hogy egy filmvásznon, s épp ezért az ellenséges erők számomra arra szolgálnak, hogy katartikus győzelemmel kerüljek ki ebből a harcból, s nélkülük nem győzhetnék. Ugyanakkora tisztelet övezi részemről őket, mint a segítőimet, főleg azért, mert tényleg úgy ki tudnak néha hozni a sodromból, hogy az erőből, amit így merítek, hatalmas falakat sikerült már lebontanom puszta kézzel. Száguld a motorcsónak, s ezért kicsit kapaszkodni kell, de szeretem a sebességet, az erőt és a kihívásokat, úgyhogy nincs ezzel semmi gond, mert élni, létezni csodálatos dolog, főleg, ha süt a nap és süvít az ember arcán a sebességből származó friss levegő. S végezetül lásd egyben az új életedet! Kezdd el most már inkább ezt látni, mint a romokat, amiből kinő. Mert ha ezt elkezded magadban felépíteni, rájössz: nincs is benne semmi lehetetlenség! Gyönyörű, csodás élet vár rád, de ezt fel kell építeni – oda, ahová valójában vágysz. Nincs ugyanis „itt” vagy „ott”, csak te vagy, és egy magadból kivetített valóság – s most lehetőséged van filmtekercset cserélni. Ki kell húzni magadból a régit, és lassan befűzni az újat. S ezzel „le is lesz tudva a halálélményed”, majd meglátod! Ugyanis ha ügyes voltál, mára úgysem maradt semmid, csak pár üres kocka a lefutott film végén: mindent elvesztettél, amihez régen annyira ragaszkodtál, a tisztító, selejtező lomtalanítás a végéhez ért. Ezt onnan tudhatod biztosan, hogy tényleg nincs szinte semmid. A képkockák teljesen üresek. Állsz egymagad egy valaha életnek nevezett játékban, ahol csak a levegőt markolod. Üresség, de kristálytiszta üresség ez. Irgalmatlanul fájdalmas, ebben az egész játékban ez a legnehezebb: átverekedted magad egy szűk átjárón, ahol még a maradék rongyok is lehulltak rólad, és jaj, nem vár a szabó egy boltnyi új kelmével előtted hajlongva, pedig ezt hitted. Ott állsz kopaszon, meztelenül, fázva a semmiben – és sehol senki. Ez azonban épp azt mutatja: sikerült! Győztél! Mert nem marad ez így, de ezt az állapotot is tudatosítani kell. Már vége a megpróbáltatásoknak, ez csak amolyan utófájdalom, a veszteség siratása. A könnyek felszáradnak, és hamarosan rájössz: tényleg győztél, nem hagytad magad megvezetni, eltéríteni, testi-érzelmi-lelki cukorkákkal elcsábítani. Még akkor sem, ha épp azt sugallták, ez az otthon, a szabadság íze! Megérted végre: a valódi nehézség nem kívül volt, hanem belül; aki kinti nehézségekkel áltat, hazudik neked. S addig hiszed el ezt a hazugságot, amíg azt gondolod, nincs is annál nagyobb kín, mint a máglyán eleven elégni, mert nem tapasztaltad meg, milyen, amikor a tűz benned gyullad ki, és úgy kell kiállnod a próbát, hogy már közönség sincs, aki erőt adna a mártír szenvedéséhez. Az autodafé s bürökpohár helyett most egy kis dantei kaland. S amikor kiégett belőled az összes salak, jön az utolsó kihívás: felismered-e az igazit, különbséget tudsz-e tenni egy dolog valós természete és annak látszata között? Azt mondják ez a második eljövetel kora. Lehetséges. Ám ha így van, egy fontos kérdés el fog hangozni, ahogy elhangzott kétezer éve is. „Felismersz engem?” Mindenféle szájból: a koldustól, a filozófusokon át a politikusokig, tényleg mindenhonnan ezt fogod hallani, mert ez lesz az utolsó kérdés, amire válaszolnod kell. S egy lesz közöttük a valódi, az igazi. Ő haza tud vinni, a többi nem. Csak akkor fogod felismerni, ha már magad is hasonlatossá váltál hozzá, mert ekkor azonos szinten vagy vele. Ezért ajánlottam ezt a pár aprócska trükköt. Ez a világ, mielőtt elhagyod, a kérdéssel fog szembesíteni: felismersz-e engem? Sok-sok próba erősít meg annyira, hogy jó helyen válaszolj, és akkor lehull a lepel: nem a vásznon hangzott el a kérdés, hanem az előtt, s ezért te sem lehetsz már azon. A piros vonat eddig ismeretlen tájon halad át. Már nem vagy ember a szó köznapi értelmében, végleg fölé emelkedtél e kalandnak. A fizikai emberhez képest inkább gondolat vagy, egy eszmeiség, ám mégis sokkal kézzelfoghatóbb valóság, mint amire most azt mondod, ember. Nincs semmi baj az emberrel, csak emeljük együtt fel oda, ahol már nem mondja magára ezt, hadd legyen már valóban szabad, saját bolond csapdájából kiszabadulva! Emeljük oda, ahol felvehet végre egy cipőt, miután lemosta fekete talpáról ennek a hosszú, háborúkkal, kegyetlenséggel, hazugsággal terhes kalandnak a csúnya rákövült, véres rétegét. És folytassuk a kirándulást a kényelmes túrabakancsban, vidáman fütyörészve, figyelmeztető táblák nélkül. Tiszta szívemből kívánom, hogy találkozzunk a sötét erdőn túli, napsütötte tisztáson.