Ősi magyar vízözön monda.

Régen volt, nagyon régen. Akkor még a madár is aranyból volt, a fű gyémántból, az erdőkben aranyfákon, ezüstvenyigéken termett a csengő barack, mosolygó alma és a szóló szőlő.

Akkor még tündérek, óriások és emberek laktak együtt a földön. Éltek boldogan, hallgatták az aranyos kakukkmadár szép énekszavát, ha megéheztek, aranyalmát szakítottak a fáról, íjat készítettek, csapdákat és vermeket ástak; vadásztak, madarásztak, faodúból mézet pergettek, s a szőlő szemeit csipegették. Boldogan éltek mindaddig, amíg, ARANY ATYÁCSKA, LÚDVÉRCET a TETEJETLEN FÁRÓL a hetvenhetedik mélységbe le nem taszította. De, hogy szavam ne felejtsem, azt is megmondom, hogy ki fia borja volt ez a LÚDVÉRC. ARANY Atyácska még fiatal volt, fürgén járt-kelt gyönyörű birodalmában, hát egyszer az Óperenciás tenger mellett vitt el az útja, s véletlenül beleköpött a tengerbe. Látja ám, hogy egy szikla támadt a köpésből, s a szikla csak megy, tart egyenesen utána. Vágott egy fűzfavesszőt, rásuhintott a szilára, mire az nyomban Lúdvérccé változott. Attól kezdve a beste lelke, Lúdvérc, csak azon fáradozott, mint bosszanthatná fel Arany Atyácskát, mert szörnyen megirigyelte hatalmát, mivel Atyácska teremtette a lenti földet, ahol tündérek, óriások és az emberek laktak. Elhatározta, hogy titokban ő is teremt földet magának. Búvárkacsa bőrt kért hát Atyácskától, hogy abba belebújjon, s így bukjon le a tenger fenekére, s onnan földet buktasson föl magának. Megkapta, amit kért. Talált is földet a tenger fenekén, bevette a szájába, a nyelve alá rejtette, és felbukott a víz fölé. Kérdezte a felső világ ura, hogy talált -e földet. Azt felelte, hogy az egész tengert bejárta, de sehol nem talált. Alighogy ezt kiejtette a száján, dagadni kezdett benne a föld, mint a kovászos cipó, úgy kelt növekedett. Az egész feje megnőtt: először hordó nagyságú lett, aztán akkorára dagadt, hogy mint egy ház. Amikor még annál is nagyobbra nőtt, kínjában keservesen felnyögött, és segítségért kiáltozott. Arany Atyácska meghallotta kiáltását, látta dagadt fejét, elnevette magát, s így szólt: Lúdvérc köpd ki azt a földet, amit a tenger fenekéről felhoztál! Hát csudák csudája, a kiköpött földből, kősziklák, óriási hegyek támadtak. Lúdvérc hazudott, Atyácska ekkor, büntetésből letaszította a hetvenhetedik mélységbe, s megparancsolta neki, hogy onnan elő ne merészkedjen, s az embereket, Arany Atyácska népét, háborgatni ne merje. Lúdvérc azonban nem fogadott szót. Előmerészkedett és az emberek közelébe férkőzött. Súgott-búgott a fülükbe, egyre hajtogatta. Ne készítsetek ti fáradtsággal íjat magatoknak! Minek őrzitek nyájaitokat? Terem csengő barack amennyi csak kell. Szőlő meg alma is van elég, csak egyetek, igyatok, mulatozzatok, s más egyébbel ne törődjetek. Arany Atyácska népe nem hallgatott bujtogató szavaira. De a tündérek, és óriások fülébe is eljutott Lúdvérc csalafinta bíztatása. Attól kezdve, semmivel sem törődtek. Ettek, ittak, mulatoztak, reggeltől késő éjszakáig. Lúdvérc, meg boldogan dörzsölte össze a tenyerét, hogy Arany Atyácska orra alá borsot törhetett. Tudta ugyan, hogy ebből még nagy baj lesz, mert Felső Világ Ura, ha megharagszik, csak a nagy ég a tudója, mi lesz akkor!