A titokzatos ősnyelv ....

LOVALÓ VALÓ, AZAZ IGAZI VALÓSÁG késztethet csak bennünket kutakodásra! (Most, amikor e sorokat írom, cseng a távbeszélő és azt mondja egy régi barátom, hogy a Kossuth Rádióban a nevekről beszélgetnek és a rádiós hölgy előre mondja annak, akivel beszél, hogy „ugye a kis az török eredetű szó”? Barátomat ez a több évtizedes torna tartja életben, életmentés számára, hogy minden nap tornázzon több órát. De amikor ezt nagy szamárságot hallotta, azt mondta, elállt a lélegzete, abba kellett hagynia a tornát. Mert valóban, aligha lehettek meg népek, pontosabban nyelvek, már több tízezer évvel ezelőtt sem bizonyos szavak nélkül! Tehát az átvételig nem is használták ezt a fogalmat? Képtelenség! Ha azt nézem, hogy nyelvészeink szerint, akik a józan paraszti észig sem érnek föl, mi magyarok annyi szót vettünk át, hogy addig alig-alig nyithattuk ki a szánkat, mi voltunk a néma nép! Addig úgyszólván nyelvünk sem volt?! Barátom nem mondott neveket, de az ilyen tudálékos és magát műveltnek mutató embereknek árt a „tudás”. S ráadásul az a dolguk, hogy azt terjesszék! ) A hallgatókat téveszmékkel tévesszék! És bizony ők sem próbálják általában a saját eszüket használni, hanem elhisznek minden oktondi dolgot. Magyarán, ők is megtévesztve tovább tévelyegnek. Persze nemcsak nyelvi ügyekben, hanem minden másban. Ma, amikor hasonló rádió és tévéadások áztatnak bennünket, küldik jégveréseiket, nagy veszélyben vagyunk! Ugyanis egyáltalán nem a nagy magyar szellemek szólnak a képernyőről, ritka, hogy nagyság és híresség egybe esik. Igazi jelentős szellemiség nem sugárzódik felénk, csak félművelt, de leginkább műveletlen szerkesztők, kérdezők határozzák meg a műsorokat. Olyan ez, mint amikor vakok tanítják a festészetet vagy legalábbis színvakok. Maradjunk azonban a ló szavunknál! Mégpedig azért, mert a lóval való korai együttéléssel sok szót kellett a lóval kapcsolatban használnunk. Fogalmazhatunk úgy is, sok szavunkat köszönhetjük a lónak. Elsősorban melyeket? Mielőtt erre válaszolnánk, lássunk egy kis verset a lóval kapcsolatban, az nálunk lóval jobban elmondja, amiről szólni akarunk. Íme: Valaha vala Valaha vala lova a lova vala valóvalaha lova való valaValóság vala a lóVala lova lovalóValaha lovaló lovavala lovaló való Persze nehogy azt higgyük, hogy ez a „vala” csak valaha volt a nyelvünk szava, de mára elavult. Szó sincs róla. Hiszen ott van a valaki, valami, valahol, valamikor és így tovább, a szavainkban. A lóhoz nagyon sok szavunk kapcsolódik, méghozzá szépen, pontosan, logikusan. Például régi szó lehet a „lót-fut”. Minden bizonnyal azt jelenti, hogy aki lót-fut, az nemcsak futkos, hanem lovat futtat. A lónak ősi maradványait egyébként nem találták meg sem Ázsiában, sem Európában. Tudósok szerint, mintegy húszezer éve hozták át a lovat Észak-Amerikából és itt tenyésztettek karcsú, gyors mozgású, könnyű lovakat, illetve nagytestű, erős teherbíró lovakat. Vagyis a ló Észak-Amerika ősi állata. S később a felfedezők és hódítók vitték vissza a lovat, de már befogható formában. Egyébként a kis ősló csontvázát 1967-ben találták meg az USA-ban és Eohippusnak nevezték el, az osztott patájú, róka nagyságú állatot, amelyből a tudósok szerint ott nem fejlődött, nem „nőtt” olyasfajta ló, mint Ázsiában, majd Európában. Legalábbis nagy tömegekben nem. De hát arról, hogy az úgynevezett vadlovak, a legendás musztángok sorsa hogyan alakult, arról szólnak az amerikai ló-enciklopédiában. Utoljára a Bering-szoroson jött át a ló az emberrel. Ám az alighanem régebben lehetett, amikor még száraz lábbal át lehetett átkelni, gondolható, hogy a befagyott, keskeny tengerszoroson. Eurázsiában ez azonban a történelmet is megváltoztatta. Amint nagyobb tömegekben tenyésztették a lovat, az tudatosan, fölgyorsította a népvándorlást. De a háziasított amerikai ló őséről tudnak, ez az Equus caballus. A tudósok szerint egymillió évvel ezelőtt élt. Azonban valódi sorsútja itt valósult meg. Arról olvashatunk, hogy egy átlagos angol munkásnak a szókincse mintegy 350 szóból állt. A magyar csikós pedig csak a lóval kapcsolatban százötven szót ismert. Gondoljunk a kengyel, zabla, nyereg stb., megnevezésekre, valamint az ilyen jellegű szavakra, mint a vágta, lovas, lovagol és nálunk gyalogosan is lehetett valaki lovagias. De az úgy látszik, ritkább volt, viszont a lovagok nem gyalog jártak, de lókötők sem gyalog lopakodtak, lopóztak, meglovasítani a lovat és így tovább. Tehát a „ló” szavunk változatai sem oktalanul kerültek a nyelvünkbe. A gazdag anyagból csak egyet közlünk itt, más munkáinkban valóban sokat. Ez a szó pedig a lóhalálában, külvárosiasan lódögiben. Lássuk, hogy honnét eredt ez a szavunk? Hiszen azt állítjuk – és lényegében bizonyítjuk is –, hogy minden szavunkat, az elvont fogalmakat megnevezőket is, le lehet vezetni ősi valósághoz. Nem semmiből és nem ok nélkül jöttek létre és fejlődtek szavaink! Ennek talán a leglátványosabb bizonyítéka a lóhalálában szavunk. Hiszen csatákban, vagy máskor, űzték, hajtották a lovat, annak a teste, főként a lába, tele lett sebekkel, azaz kisebesedett. Olyan nagyon, hogy abba bele is pusztult. Tehát a „sebességbe”! Hogy ez így van, azt, mint általában a szavainknál, a nyelv bizonyítja is ezeket az állításainkat. Itt van a „sebtiben” kifejezés. Azt jelenti, hogy gyorsan, kapkodva tettünk valamit. Vagy lássuk a másik szavunkat, amelynek a szótövében ismét ott van a „seb”. Íme: „sebbel, lobbal”. Még a „lobb” is jelen van, amit akkor használunk, ha azt mondjuk, hogy „belobbant” a gyerek torka. Azaz, belázasodott, beteg lett.Aki sebbel-lobbal cselekszik, az is gyorsan teszi, amit tesz. Talán csak még egy szót mutatunk, mert annyira különlegesen érdekes. Ez nem más, mint a „lóvátevő”. Azt jelenti, hogy akit lóvá tesznek, azt becsapják, annak rendszerint hazudnak. A táltos, ha fenyegetni akart valakit, annak azt mondta, hogy lóvá változtatja. Ezt persze nem tudta megtenni és mégis lóvá tette az illetőt, mert az elhitte a táltos szavait. Tehát lóvá tették.Egyszerű és világos példák ezek, nyelvünk lényegét jellemzik. Mert gondoljuk csak meg, az elvont fogalmak szavai is valódi dolgokat, tárgyakat neveznek meg. A szavak nagy része nem fogható meg, mégis fölfogjuk őket. Például szeretet, szépség, kedv, üdeség, vonzódás, és így tovább. Miképpen maga a fogalom szavunk sem érinthető tárgyat jelöl. Azonban a szótőben ott van a „fog” szavunk, ami meg-fog-ható, mert kettős jelentése is van. Maga a szánkban lévő testrész, illetve, amit azzal csinálunk. Lássuk: csak amihez nagyon ragaszkodik valaki, arra azt mondják, hogy „foggal-körömmel” ragaszkodik. Vagyis a foggal fogunk, de ebből a szóból képezhető a fogoly, a fogság, a fogda, a foglal, sőt a befog, kifog, fölfog, elfog, de még fogadalom és így tovább, egészen a petesejtig, ami befogadja, és ott tartja, ott fogja a hím ivarsejtet, ezért nevezzük ezt a biológiai tevékenységet fogamzásnak, fogantatásnak.Nagyon hosszan folytathatnánk szavaink logikus ősútját, ahogy egy-egy kifejezés kialakult. Ezért mondhatjuk, hogy nem semmiből, nem oktalanul születnek a magyar nyelv szavai. Amíg például az angol nyelvben a nyilall szónak formailag, tehát logikailag sincs köze a nyíl szóhoz. Addig a magyar, ha azt hallja, hogy „belém nyilallt”, tudja az illető arról beszélt, hogy éles, szúró fájdalmat érez. Olyant, mint akit a nyíl talált el. Mert azoknak a zöme, akit nyíllal eltaláltak, az nem halt meg, de emlékszik a fájdalom jellegére. S ha a magyar ember emlékezik, akkor a nyelve is azt teszi. Jó néhány nyelvben megnéztük ezeket az összefüggéseket, nincsenek meg. Vagy olyasmire gondolunk, hogy nagy nyelvekben a lovagolni szóban nincsen benne a ló. Tehát újra mondjuk ki, hogy a maga nemében páratlan és rendkívüli nyelv a miénk!Kiss Dénes