Honfoglaláskori magyar sírokban számos díszes, gyakran ereklyéket is magukban foglaló keresztet is találtak, különösen az előkelő hölgyekében, akik ezeket a nyakukban hordták. Ezek az úgynevezett “szentföldi típusú” keresztek nem az egyenlőszárú görög, azaz bizánci formát követik, hanem hosszúszárúak és a rajtuk látható Krisztus és szentek stílusa és megmunkálási módja dél-kaukázusi, sőt szíriai eredetre utal. A magyarság legfelsőbb köreiben tehát már akkor számos hívőre szert kellett tennie a kereszténységnek, amikor őseink még dél-kaukázusi őshazájukban, már, velük rokon kultúrájú keresztény népek szomszédságában éltek. Ezeket a nem-bizánci és nem-római keresztény kapcsolataikat őseink nyilván nyugatra költözésük során is fenntartották, és feltehetően még a Kárpát-medencében ápolták.
Az egyszerű vitézek asszonyaink ilyen díszesen megmunkált keresztekre természetesen nem telt. A köznép sírjaiban talált, különböző méretű keresztek viszont egymáshoz rendkívül hasonlítanak és viszonylag primitív formájúak és kivitelűek, ami azt mutatja, hogy ezek valósággal sorozatban, tömegesen készültek és voltak használatban.
A Kárpát-medencében évszázadokkal Álmos és Árpád magyarjai előtt megtelepült avar-magyarok közt is sok volt a keresztény, az utolsó avar kagánok maguk is keresztények voltak. A Hódmezővásárhely közelében fekvő székkutasi nagy avar temető férfisírjaiban talált, vasból készült, hosszúkás (szintén nem görög formájú) keresztek arról tanúskodnak, hogy ezek az avar-magyarok is még a kaukázusi őshazából hozták magukkal a kereszténységet.
A kereszténységnek ez az ősi, honfoglalás előtti formája természetesen a latin és a görög rítusú kereszténységtől egyaránt különbözött: mindkettőnél közelebb állt a magyarság saját hagyományaihoz, vallásos fogalmaihoz, mítoszaihoz és formavilágához. Azonos szellemi talajból táplálkozott a manicheizmussal, annak Krisztus tanításától való későbbi elhajlásai nélkül. Perzsa-pártus eszmei alapokra épült, ugyanazokra, amelyekre maga Jézus is alapozta tanítását földi életében. Ezért igazabb és mélyebb volt, mint a kereszténység két nagy fő áramlata, amelyek később ketté is szakították Jézus Krisztus egyházát. Nem állt mereven szemben az ősi “pogány” kultúrával és életformával, és nem zárkózott el annak gyakorlati megnyilvánulásaitól. Mindenben megfelelt a magyarság nyílt és toleráns életszemléletének; mondhatnánk, nemzeti szempontból testreszabott volt.
(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999, 33-36. old.)
—————————–
Keresztek honvisszafoglaláskori magyar sírokból:
… A magyarság számára nem volt idegen a kereszténység, hiszen Lebédiában olyan sok keresztény volt közöttük, hogy Konstantinápolyban külön püspököt szenteltek számukra. Sőt a kereszténységgel már dél-kaukázusi őshazájukban megismerkedtek a “szkíták” közt térítő András és Fülöp apostolok révén, örmény szomszédaik pedig a világ összes népei közül elsőként tették államvallásukká a kereszténységet a 4. században. Örmény mintára (? K.M.E.) épültek az új hazában az első magyar keresztény templomok is a 10. század vége felé. A magyarság tehát még a Kaukázusban megismerkedett ezekkel, ott magáévá is tette azokat, és nyilván vándorlásai különböző állomásain épített is ilyeneket, különben évszázadokkal később már nem emlékezett volna erre az építkezési formára.
Honfoglaláskori magyar sírokban számos díszes, gyakran ereklyéket is magukban foglaló keresztet is találtak, különösen az előkelő hölgyekében, akik ezeket a nyakukban hordták. Ezek az úgynevezett “szentföldi típusú” keresztek nem az egyenlőszárú görög, azaz bizánci formát követik, hanem hosszúszárúak és a rajtuk látható Krisztus és szentek stílusa és megmunkálási módja dél-kaukázusi, sőt szíriai eredetre utal. A magyarság legfelsőbb köreiben tehát már akkor számos hívőre szert kellett tennie a kereszténységnek, amikor őseink még dél-kaukázusi őshazájukban, már, velük rokon kultúrájú keresztény népek szomszédságában éltek. Ezeket a nem-bizánci és nem-római keresztény kapcsolataikat őseink nyilván nyugatra költözésük során is fenntartották, és feltehetően még a Kárpát-medencében ápolták.
Az egyszerű vitézek asszonyaink ilyen díszesen megmunkált keresztekre természetesen nem telt. A köznép sírjaiban talált, különböző méretű keresztek viszont egymáshoz rendkívül hasonlítanak és viszonylag primitív formájúak és kivitelűek, ami azt mutatja, hogy ezek valósággal sorozatban, tömegesen készültek és voltak használatban.
A Kárpát-medencében évszázadokkal Álmos és Árpád magyarjai előtt megtelepült avar-magyarok közt is sok volt a keresztény, az utolsó avar kagánok maguk is keresztények voltak. A Hódmezővásárhely közelében fekvő székkutasi nagy avar temető férfisírjaiban talált, vasból készült, hosszúkás (szintén nem görög formájú) keresztek arról tanúskodnak, hogy ezek az avar-magyarok is még a kaukázusi őshazából hozták magukkal a kereszténységet.
A kereszténységnek ez az ősi, honfoglalás előtti formája természetesen a latin és a görög rítusú kereszténységtől egyaránt különbözött: mindkettőnél közelebb állt a magyarság saját hagyományaihoz, vallásos fogalmaihoz, mítoszaihoz és formavilágához. Azonos szellemi talajból táplálkozott a manicheizmussal, annak Krisztus tanításától való későbbi elhajlásai nélkül. Perzsa-pártus eszmei alapokra épült, ugyanazokra, amelyekre maga Jézus is alapozta tanítását földi életében. Ezért igazabb és mélyebb volt, mint a kereszténység két nagy fő áramlata, amelyek később ketté is szakították Jézus Krisztus egyházát. Nem állt mereven szemben az ősi “pogány” kultúrával és életformával, és nem zárkózott el annak gyakorlati megnyilvánulásaitól. Mindenben megfelelt a magyarság nyílt és toleráns életszemléletének; mondhatnánk, nemzeti szempontból testreszabott volt.
(Endrey Antal, Az ország koronája, Boldogasszony Könyv- és Lapkiadó, Hódmezővásárhely, 1999, 33-36. old.)
A nagy átállás Taksony fia Géza és annak fia István alatt történt, amikor az országot a nyugat római kereszténység felé fordították. A kereszténység nyugati változata a magyarság számára ismeretlen volt. Felvétele egy teljesen idegen kultúrkörbe való beilleszkedést is jelentett.
A magyarság számára csak a nyugati kereszténység volt idegen. Az ősi kereszténységet gyakorló ősmagyaroknak semmiképpen nem új és ismeretlen vallás volt Jézus tanításának követése. Bizonyítja ezt Luitbrandt cremonai püspök állítása is 910-ben: “gens hungarorum videlicet christiana”… azaz “a Magyar Nemzet nyilvánvalóan keresztény”. Luitbrandt ezt a kijelentést azután tette, miután a Lombardiát megszálló magyarokkal egy évig állandó érintkezésben volt.
Izsák ben Ábrahám Tróki, lengyelországi rabbi (1533-1594), a kereszténység nagy ellensége, a “Chizzúk Emuná” c. könyvében ezt írja: “Ahogyan Izraelt megbüntette az Úr a ‘bálványimádás’ miatt, ugyanez lesz a sorsa a katolikusoknak is, mert bálványimádást űznek. Ahogyan Izraeltől elvétetett – Isten büntetése képpen a királyság – ugyanúgy vetette el a görög keresztényeket is az Isten a színe elől, mert nekik sincsen már királyságuk, hanem a török császár alattvalói lettek… Ugyanez a helyzet a Magyarokkal is, akik a NÁZÁRI JÉZUS VALLÁSÁT KÖVETTÉK, de kiestek a méltóságukból és ők is elvesztették a királyságukat…” mondja Tróki Izsák – félreérthetetlen emlékezésül a magyarok ősi vallására… Miért veszi külön említésre Tróki a magyarokat…? Nyilván azért, mert szerinte az Ó-szövetségi alapon álló római és görög kereszténység nem volt ‘Jézus vallása’.” (Idézet Badiny Jós F., “A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása” (1999) című könyvéből, 190. oldal)
Badiny Jós Ferenc szerint a “szentföldi típusú” mellkereszteken látható személyek “pártus-jellegű öltözetben vannak. Az egyik oldalon az “Elő Jézus” látható, hiszen lábai sebzetlenek, a másik oldalon Boldogasszony, aki két tenyerét pártus királynői módon felénk fordítja. Mindkét alakot 4-4 apostol veszi körül, szintén pártus-jellegű ruhában. Képek az említett keresztekről és az Árpád-kori kerektemplomokról a “képek” címszó alatt láthatók. (K.M.E.)
A nagy átállás Taksony fia Géza és annak fia István alatt történt, amikor az országot a nyugat római kereszténység felé fordították. A kereszténység nyugati változata a magyarság számára ismeretlen volt. Felvétele egy teljesen idegen kultúrkörbe való beilleszkedést is jelentett.
A magyarság számára csak a nyugati kereszténység volt idegen. Az ősi kereszténységet gyakorló ősmagyaroknak semmiképpen nem új és ismeretlen vallás volt Jézus tanításának követése. Bizonyítja ezt Luitbrandt cremonai püspök állítása is 910-ben: “gens hungarorum videlicet christiana”… azaz “a Magyar Nemzet nyilvánvalóan keresztény”. Luitbrandt ezt a kijelentést azután tette, miután a Lombardiát megszálló magyarokkal egy évig állandó érintkezésben volt.
Izsák ben Ábrahám Tróki, lengyelországi rabbi (1533-1594), a kereszténység nagy ellensége, a “Chizzúk Emuná” c. könyvében ezt írja: “Ahogyan Izraelt megbüntette az Úr a ‘bálványimádás’ miatt, ugyanez lesz a sorsa a katolikusoknak is, mert bálványimádást űznek. Ahogyan Izraeltől elvétetett – Isten büntetése képpen a királyság – ugyanúgy vetette el a görög keresztényeket is az Isten a színe elől, mert nekik sincsen már királyságuk, hanem a török császár alattvalói lettek… Ugyanez a helyzet a Magyarokkal is, akik a NÁZÁRI JÉZUS VALLÁSÁT KÖVETTÉK, de kiestek a méltóságukból és ők is elvesztették a királyságukat…” mondja Tróki Izsák – félreérthetetlen emlékezésül a magyarok ősi vallására… Miért veszi külön említésre Tróki a magyarokat…? Nyilván azért, mert szerinte az Ó-szövetségi alapon álló római és görög kereszténység nem volt ‘Jézus vallása’.” (Idézet Badiny Jós F., “A Káld-Pártus hagyomány és a magyarok Jézus-vallása” (1999) című könyvéből, 190. oldal)
Badiny Jós Ferenc szerint a “szentföldi típusú” mellkereszteken látható személyek “pártus-jellegű öltözetben vannak. Az egyik oldalon az “Elő Jézus” látható, hiszen lábai sebzetlenek, a másik oldalon Boldogasszony, aki két tenyerét pártus királynői módon felénk fordítja. Mindkét alakot 4-4 apostol veszi körül, szintén pártus-jellegű ruhában.
Endrey Antal
Forrás: http://arpad.org/osmagyarok/kereszteny-osmagyarok/
http://arpad.org/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése